Munkácsi vár
A munkácsi vár Kárpátalja legnevezetesebb, legszebb történelmi műemléke, amely fontos szerepet játszott a magyar történelemben.
A vár nagy jelentőséggel bírt a Habsburg-ellenes mozgalmak korában. Zrínyi Ilona vezetése alatt, az 1685–1688 közötti években hősiesen ellenálló várőrség utolsóként kapitulált a Rákóczi-szabadságharc idején. A Habsburg uralom alá került várat 1787-től fogházzá, majd börtönné alakították át, ahol sok neves forradalmár raboskodott. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején ismét a szabadság vára volt, utolsók között tette le a fegyvert 1849-ben. 1855–1896 között ismét börtönként használták. Ezt követően volt magyar, csehszlovák és szovjet laktanya, működött falai között traktoros iskola is. A vár jelenleg műemlék, benne múzeummal.
A hányatott múlt következtében a dicső vár igencsak leromlott állapotba került. Restaurálása a XX. század végén kezdődött meg, s mára javarészt helyreállított, felújított állapotban várja a látogatókat.
Kiemelkedően fontos esemény volt a várban a 2007ben megrendezett Munkácsy kiállítás, melyen a festő legtöbb művét bemutatták. A jelentős múltú építmény falait Kárpátalja több nevezetességéhez hasonlóan szóbeszédek, legendák övezik, amelyek javarészt nevének eredetét kutatják. Ám a várhoz kapcsolódó legismertebb legenda mégsem nevéről, hanem a falai között található igen-igen mély kútról szól. Lássuk hát, mi is búvik meg a nagy múltú falak közt:
„A Kárpátok lábánál, a rónaságból kiemelkedő magányos sziklakúpon áll Munkács harci dicsőséggel övezett vára. Korjatovics Tódor herceg alakította át a XIV. század végén. Ő építette a lakótornyot, melyet aztán később “öreg toronynak” neveztek. Az öreg torony alatt egy mély kutat vájatott a sziklába emberfeletti munkával. A herceg azonban el volt keseredve, mert a vájárok már átvájták az egész várhegyet, a csúcsától egészen az aljáig, de víz még mindig nem volt a kútban.
Elkeseredésében a herceg egyszer így kiáltott fel: “Egy zsák aranyat adok annak, aki vizet varázsol a kútba.”
Hirtelen csak elébe toppan egy kis sötét bőrű, mokány emberke.
– Ha jól hallottam, herceg, egy zsák aranyat ígértél annak, aki megcsinálja, hogy legyen a várkútban víz.
– Úgy is van – felelte Tódor herceg.
A kis mokány ember erre a kútba ugrott. A mélyből moraj hallatszott és kéngáz csapott ki, utána pedig megcsillant a víz.
A kis ember kibújt a kútból, s azzal búcsúzott el a hercegtől, hogy másnap eljön a zsák aranyért, addig készítse elő.
Tódor herceg csak most döbbent rá, hogy elhamarkodott ígéretet tett. Honnan vegyen ő most hirtelen annyi temérdek aranyat?
A herceg udvari bolondja látta, hogy gazdája teljesen oda van. Odasompolygott hozzá és megkérdezte:
– Miért vagy annyira elszomorodva, komám?
– Még kérded? Hát honnan vegyem azt a sok aranyat, amit meggondolatlanul megígértem.
– És te kikötötted, milyen nagy legyen az a zsák? Nem? Hát akkor nincs baj! Lökj neki oda egy kis zsákocskát!
A herceg úgy is tett. Amikor a kis emberke másnap eljött az aranyért, odalökött neki egy apró kis zsákocskát.
A kis emberke méltatlankodni kezdett, de a herceg kioktatta, hogy hát az alkuban nem volt meghatározva, milyen nagy lesz a zsák.
Pedig a kis emberke maga volt Belzebub! Dühében, hogy őt, a vén ördögöt, így becsapták, belevetette magát a kútba. Azt mondják, most is lehet hallani néha, amint ott a kút mélyében dühöng…”
