A székely határőrség szervezését Mária Terézia rendelte el 1762-ben. A kimondott célok: a keleti határok védelme a betörésektől, a csempészet elfojtása és a pestis behurcolásának megakadályozása. A ki nem mondott cél: a székely katonaság bevetése a birodalom nyugati háborúiban. A határőrség szervezése a székelyek tiltakozása miatt akadozott: a külföldi szolgálatot, a német vezényletet és azt sérelmezték, hogy katonai szolgálatuk fejében nem nyerhették vissza régi szabadságaikat. A határőrség szervezésével megbízott Buccow és Siskovics tábornokok erőszakkal, falvanként igyekeztek rábírni a székelyeket az engedelmességre. Ennek ellenére Udvarhelyszékkel nem boldogultak, s a csíkiak többsége is szembeszegült az önkénnyel. 1763 karácsonyán a madéfalvi férfiak kivonultak a szépvízi Pálos és Szalonka erdejébe, hogy tiltakozzanak a székely szabadságjogok semmibevétele ellen. 1764. január 5-én megérkeztek a háromszékiek képviselői, hogy tárgyaljanak és tiltakozzanak. Január 7-én hajnalban 1350 osztrák katona körülvette a falut, és két ágyúval tüzet nyitottak az alvó falura, majd a katonák rátámadtak a védtelen lakosságra és vérfürdőt rendeztek. Az öldöklés reggel 9 óráig tartott. A műveleteket Siskovics tábornok, Mária Terézia zsoldosvezére vezette, és Carato alezredes hajtotta végre. A hivatalos jelentések 200-ra, a Michael Conrad von Heidendorf, a "lázadás" elfojtása után kiküldött bűnfenyítő vizsgáló bizottság elnöke 400-ra becsülte a halottak számát.

A vész után ezrek, – egyes adatok szerint 5 falunyi székely közösség – menekültek Moldvába. A madéfalvi menekültek gyarapították a gyimesi és a moldvai csángók sorait, s ők alapították később az öt bukovinai székely falut (Hadikfalva, Andrásfalva, Istensegíts, Fogadjisten, Józseffalva). Ezeknek lakói a 19-20. században több hullámban visszatelepültek a Kárpát-medencébe, s ma Dévától az Al-Dunáig, Tolna–Baranyától Buda környékéig szétszóródva élnek. A moldvai csángóságba olvadt székelyek viszont véglegesen ottmaradtak a Kárpátok külső oldalán.